Mikor az utolsó órákban a bringámhoz bandukoltam az autó vájta füves vályúban, már kavarogtak bennem a gondolatok, hogy is tudnám visszaadni azt az érzést, amit egy sziget ébresztett bennem. Azután a gépen ülve, várva a felszállás pillanatát kaptam még egy személyes élményt a szigettől, amely igazi pontot tett az egész utazás végére. A szélirány nekem kedvezett és a repülőnek úgy kellett elrugaszkodnia az aszfalttól, hogy egyszer a levegőből is szemügyre vehessem ezt a csodavilágot Lord Howe Island-et!
Megint egy vidéki munka...
...gondoltam magamban, mikor reggel kilenckor az állomáson felszálltam a vonatra, pár megállós zötykölődés és egy átszállás után már a reptéri terminálban csekkoltam be. Kicsit keserű szájízzel vágtam neki, mert a munkával kapcsolatban nem volt minden olyan, amilyennek vártam. Mindegy, bevállaltam. Két hetet állva is kibírok! Általában a reptéren a belföldi járatokat indító kapuk inkább óránként engednek egy gépbe beszállni. Ez azért van így, mert a gépre rádokkol a folyosó és nem fér több gép oda. Ez igaz a nagy gépekre, Boeing, Airbus típusokra inkább. A kisebb helyi, "falusi" járatokat, pl. Dash 8-as típusok, nem dokkolják rá a folyosóra, hanem kisétálsz a géphez és felszállsz, ezért egy kapuból több jártra, gyorsabban lehet nyitni a kaput. Történt, hogy várom a járatomat, bambulok, erre majdnem rossz gépre szálltam, mert 5 perccel az enyém beszállása előtt, ugyanonnan indult egy másik gép feltöltése. Persze az enyém késve kezdett beszállni, nyűg volt az egész. Végül is 10 perccel a tervezett indulás előtt elkezdődött a beszállás. Végre! Kb 15-en szálltunk fel a gépre, amit amikor megláttam, körbenéztem, hogy hol a kandi kamera, mert szívatásnak gondoltam azt a pici gépet. Aztán hamar elhagytuk a repteret, gyors búcsú Sydneytől. Jött a végtelen kékség lent és fent egyaránt.
Lord Howe Island
Ausztrália keleti partjától kb 550 km-re fekszik a Csendes-óceánban, Sydney-től (700 km) kelet-észak keleti irányban. 1788-ban fedezték fel, még a környékbeli polinézek sem ismerték. Jelenleg kb 400 ember él a szigeten. Ahhoz, hogy szigetlakó lehess, vehess ingatlant a szigeten, közel 10 évet kell itt élned. Egyszerre 400 turista tartózkodhat a szigeten!
1982-óta a világörökség része ez, a közel 7 millió éves vulkáni kráterből megmaradt félkör alakú, kb 10 km hosszúságú, bazalt kőzetű sziget. A világ legdélibb korall telepe található itt. Nagyon fontos, hogy a sziget növényfajtáinak fele endemikus (sehol máshol a világon nem fordul elő). Ezen felül a sziget 202 madárfajnak, csaknem 490 halfajnak és több mint 80 féle korallnak ad otthont. Legmagasabb pontja a Mount Gower, 875 méterre magasodik a tenger fölé, mellette a Mount Lidgbird 777 méteres magasságával szintén nem elhanyagolandó. Az előbbire csak túravezetővel szabad felmenni, mert több helyen is kapaszkodó, segéd kötelekkel járható csak az út.
Megérkeztem...
...a szigetre, ahol már a régi ismerős arcok vártak. Hétfő volt, benéztem a munkahelyre túrtam magamnak egy bringát, amin jó volt a váltó, de a fék nem annyira, csak az első fogott, de ha azt is behúztam teljesen, akkor inkább csak erősen lassított, minthogy veszélyeztesse az életemet. Igazából nem volt nagyon más választék. Mindegy is, nyeregbe pattantam és felfedeztem kicsit a környéket. Mit ne mondjak, nem volt nehéz dolgom, mikor memorizálni kellett az utat. Van egy kör aszfalt a dzsungelben és a két végén le tudsz térni a körről kb. A szállásom kb 650 méterre volt a munkahelytől, sajnos volt vagy 25 méter szintkülönbség közte, amit olykor már nehéz volt megtenni harmadszor, negyedszer a nap folyamán. Délutánonként nem maradt sok idő, kb másfél óra a sötétig, ez sokszor épp arra volt elég, hogy a helyi boltból beszerezzünk kaját. A hét végére már egész jól tudtam, mi merre van, bejártam több partot, kisebb hegyet, de mindet csak sötétben.
Ezen a szigeten...
...nincs természetes édesvíz forrás. Minden esővízzel működik. Igen, az ivóvíz is! Három étterem, egy golfpálya és egy bowling klub található itt. Emellett nincs semmilyen mobiltelefon szolgáltatás és az internet is méregdrága, ami a külvilágtól való totális elszigeteltséget biztosítja. El kell mondjam, hogy van egy romantikája ennek! Búvárkodás, sznorkeling, tengeri kajak, horgászat, haletetés, kirándulás, biciklizés, madárles, végtelen tengerpart gondoskodik arról, hogy az ember ne unatkozzon itt. Ezt a helyet a nagyon magas árai és nyugalma miatt elsősorban a idősebb 50+-os korosztály részesíti előnyben.
Megvilágosodtam...
Szombaton végre láttam napfénynél a szigetet! Kettő fele raktuk le a lantot és úgy ahogy voltam, nekiszaladtam a környéknek. Kezdtem a déli oldallal. Először egy legelőt találtam, a tábla azt mondta, hogy van ott egy lezuhant repülő. És volt is! egy repülő darabjai voltak szétszórva a legelő szélén. A helyi tehenek már kinézelődték magukat, és heverészve kérődztek a lankán, mélázva a dagonyán oldalgó turistán.
Catalina A24-381
1948 Szeptember 28-án az ausztrál légierő egyik gépe üzemanyag szivárgás miatt, kényszerleszállást hajtott végre sötétben a szigeten. Balszerencséjére az egyik hegy oldalába csapódott, a kilenc főnyi személyzetből ketten élték túl.
Ezután rövid séta egy új tengerparton és már jött is egy végeláthatatlan lépcsősor. Felérve a nyeregbe, egyből lefelé folytattam az utat, North Bay-be. Ez egy tengeri rezervátum.
Gyors szemlélődés után, vissza mászván újra a nyeregbe, egy hosszú 200 méter magas sziklafal tetején vitt az utam. Kilátó és lelátó is volt egyszerre. Ha észak felé néztem, ott ahol a növényzet engedte, a szigetet csodálhattam, a másik végén magasodó két heggyel, a türkizkék vizű korallöböl felett. Mikor pedig délre pillantottam, akkor szinte függőlegesen leláttam a haragos kék tengerhez, amely 200 méterre alattam ostromolta szakadatlan hullámaival a sziklákat. Itt érintett meg a sziget, az a különleges élmény, hogy ez a hely egy csoda. Nem sok helyen éreztem hasonlót, mikor figyeled a csodálatos természetet és az a válladra teszi a kezét.
Hitchkok madarai!
Röviddel az első kilátó után az ösvényen bandukolva, még mindig a szigeten ámuldoztam, csodálgattam azt. Egy varjú-szerű, helyi madárra lettem figyelmes, hogy pont festőien beült a kilátásba. Gyors fotó telefonnal, hogy el ne menjen, aztán egy másik telepedett tőlem egy méterre egy faágra. Kigyönyörködtem magam, fénykép megvolt, indultam tovább. A madarak elkezdtek követni. Megvárták míg kimegyek a képből és akkor utánam repültek, csendben suhantak egy méterre sem tőlem. Eleinte nem foglalkoztam velük, csak a harmadik, negyedik alkalomtól. Folyamatosan szemmel tartottam őket, de nem tágítottak, csak jöttek, aztán az egyik bokor aljából kicibáltam egy száraz ágat és azzal próbáltam távol tartatni őket. Mondanom sem kell, hogy ügyet sem vetettek fegyveremre, csak jöttek, leszálltak és néztek! Már háttal botladoztam az ösvényen keresztbe futó gyökereken, mint egy gagyi horrorfilmben. Legalább is úgy éreztem magam, mintha a Jurassic parkban méregetnék a dinoszauruszok a vacsorát. Röpke 10 perc és 200 méter bohóckodás után, letértem az ösvényről és kiugrottam egy bozóton keresztül egy kilátó pontra. Ekkor dönthettek úgy üldözőim, hogy jobb, ha nem esznek belőlem, mert még a végén elkapnak valamit. Fegyveremet még pár száz métert hurcoltam magammal, mire megbizonyosodtam afelől, hogy nem leszek varjúeledel.
Veszélyes madarak
Ausztráliában jellemző, hogy ha fészke van bizonyos madaraknak, amelyek szimbiózisban élnek az emberrel, akkor megtámadják, elkergetik a területükről az embereket. Sőt, van olyan faj, amelyiket a biciklisek nagyon irritálnak, ezért bármikor képes megtámadni azokat. Sok biciklis, akinek volt már afférja madárral, galambriasztó tüskét, vagy egyéb távol tartó eszközt szerel a sisakjára.
Az út további része....
...különösebb esemény nélkül telt. Csodáltam a tengert és a szigetet egyaránt, közben méregettem a nagy hegyeket, hogy másnap hol is találom meg a kecskék barlangját.
Goats House Cave
Reggel Balázzsal találkoztam a megbeszélt helyen. Már reggeli közben kibogarásztam egy a szálláson talált Móriczka-rajzos térképről, hogy kb hol lesz az ösvény ami oda visz. Mikor odaértünk a hegy lábához, ami azért még jó pár száz méterre volt tőlünk, már néztem, hogy vajon hova vezethet utunk. A helyi dzsungel banyan fákkal indult, aztán váltott a helyi pálmára, könnyező pálmára, cabbage tree-re. Érdekes volt az a fa, aminek kb 3 méter magasságig nincs törzse, csak alkar vastag gyökerei. Másfél óra alatt, kényelmes tempóban, fel is értünk tengerszintről 475 méterre, a kiszemelt célhoz. Vicces kötélkapaszkodók voltak az út nagy részén. Fent csaptunk egy órás pikniket, kicsi evés, kicsi ivás, kicsi geocaching és mikor megkerültem a hegyet, akkor megláttam a Ball's Piramid-ot. Nem semmi látvány az a vízből kilógó szikla!
Ball's Piramid
Ez a szikla 23 km-re délre fekszik Lord Howe Island-től. Kb 1 km hosszú, 300 méter széles és 586 méter magas. Kőzetét tekintve bazalt és egy tűzhányó kráterének az egyik széle. Sziklamászó és búvár merülőhely egyaránt, 40 perc hajóútra a szigettől.
Csodálva a kilátást, élvezve a napot, már majdnem visszaindultunk, mikor megjött a repülő.
Kajak...
...jól telt a délután. Sosem próbáltam még kajakozni, bár mindig is szerettem volna ezt a sportot űzni. Délután kibéreltünk két egyszemélyes kajakot és felfedeztük az öblöt. Visszamentünk North Bay-be, mert előző nap a geocachemnek ott holt a rejtekhelye. Maga a kajakozás élménye hatalmas volt számomra, annak ellenére, hogy annyira kutyaütő volt a felszerelés, mintha kempingbiciklivel indulnál a Tour de France-on. Mindegy is, az öböl kárpótolt. Nem mentünk be a vízbe, de egy amerikai hajóroncsot megcsodáltunk testközelből, készítettem pár képet a korallról és még teknőst is láttam. Sajnos teki szégyenlős volt, mert mikor 8 méterről kiszúrtam és ráfordultam a kajakkal, olyan gyorsan oldott kereket, hogy csak füstölt a víz utána. A két óra végére elfáradtam rendesen az evickélésben.
Utolsó...
...nap nem bírtam magammal és még elmentem egy utolsó geocache-ért a sziget északi felére, a két hegy közé, a tenger lábához. Megérte, hiszen ez az ösvény, amit a bevezetőben már említettem, egy újabb arcát mutatta a helynek. A bringát le kellett raknom egy kapunál, onnan gyalog tettem meg az utolsó másfél kilométert. A part mentén a türkizkék óceán mellett, nem tudsz érzelem mentes maradni. Ez a táj megfog és rabul ejt. Ahogy közeledtem a hatalmas sziklafalhoz, a tengerparton egy kicsi tisztáshoz értem, innen indulnak a vezetett túrák a hegyre. Megtaláltam, amit kerestem és az jutott eszembe, hogy ez a sziget egy sunyi varázslat, ami olyan mélyen beeszi magát a lelkedbe, hogy amikor csak visszagondolsz rá, szeretnél újra ott lenni és megint felfedezni egy szeletet belőle!
