Mikor az utolsó órákban a bringámhoz bandukoltam az autó vájta füves vályúban, már kavarogtak bennem a gondolatok, hogy is tudnám visszaadni azt az érzést, amit egy sziget ébresztett bennem. Azután a gépen ülve, várva a felszállás pillanatát kaptam még egy személyes élményt a szigettől, amely igazi pontot tett az egész utazás végére. A szélirány nekem kedvezett és a repülőnek úgy kellett elrugaszkodnia az aszfalttól, hogy egyszer a levegőből is szemügyre vehessem ezt a csodavilágot Lord Howe Island-et!

     Megint egy vidéki munka...
...gondoltam magamban, mikor reggel kilenckor az állomáson felszálltam a vonatra, pár megállós zötykölődés és egy átszállás után már a reptéri terminálban csekkoltam be. Kicsit keserű szájízzel vágtam neki, mert a munkával kapcsolatban nem volt minden olyan, amilyennek vártam. Mindegy, bevállaltam. Két hetet állva is kibírok! Általában a reptéren a belföldi járatokat indító kapuk inkább óránként engednek egy gépbe beszállni. Ez azért van így, mert a gépre rádokkol a folyosó és nem fér több gép oda. Ez igaz a nagy gépekre, Boeing, Airbus típusokra inkább. A kisebb helyi, "falusi" járatokat, pl. Dash 8-as típusok, nem dokkolják rá a folyosóra, hanem kisétálsz a géphez és felszállsz, ezért egy kapuból több jártra, gyorsabban lehet nyitni a kaput. Történt, hogy várom a járatomat, bambulok, erre majdnem rossz gépre szálltam, mert 5 perccel az enyém beszállása előtt, ugyanonnan indult egy másik gép feltöltése. Persze az enyém késve kezdett beszállni, nyűg volt az egész. Végül is 10 perccel a tervezett indulás előtt elkezdődött a beszállás. Végre! Kb 15-en szálltunk fel a gépre, amit amikor megláttam, körbenéztem, hogy hol a kandi kamera, mert szívatásnak gondoltam azt a pici gépet. Aztán hamar elhagytuk a repteret, gyors búcsú Sydneytől. Jött a végtelen kékség lent és fent egyaránt.

     Lord Howe Island
Ausztrália keleti partjától kb 550 km-re fekszik a Csendes-óceánban, Sydney-től (700 km) kelet-észak keleti irányban. 1788-ban fedezték fel, még a környékbeli polinézek sem ismerték. Jelenleg kb 400 ember él a szigeten. Ahhoz, hogy szigetlakó lehess, vehess ingatlant a szigeten, közel 10 évet kell itt élned. Egyszerre 400 turista tartózkodhat a szigeten!
1982-óta a világörökség része ez, a közel 7 millió éves vulkáni kráterből megmaradt félkör alakú, kb 10 km hosszúságú, bazalt kőzetű sziget. A világ legdélibb korall telepe található itt. Nagyon fontos, hogy a sziget növényfajtáinak fele endemikus (sehol máshol a világon nem fordul elő). Ezen felül a sziget 202 madárfajnak, csaknem 490 halfajnak és több mint 80 féle korallnak ad otthont. Legmagasabb pontja a Mount Gower, 875 méterre magasodik a tenger fölé, mellette a Mount Lidgbird 777 méteres magasságával szintén nem elhanyagolandó. Az előbbire csak túravezetővel szabad felmenni, mert több helyen is kapaszkodó, segéd kötelekkel járható csak az út.

     Megérkeztem...
...a szigetre, ahol már a régi ismerős arcok vártak. Hétfő volt, benéztem a munkahelyre túrtam magamnak egy bringát, amin jó volt a váltó, de a fék nem annyira, csak az első fogott, de ha azt is behúztam teljesen, akkor inkább csak erősen lassított, minthogy veszélyeztesse az életemet. Igazából nem volt nagyon más választék. Mindegy is, nyeregbe pattantam és felfedeztem kicsit a környéket. Mit ne mondjak, nem volt nehéz dolgom, mikor memorizálni kellett az utat. Van egy kör aszfalt a dzsungelben és a két végén le tudsz térni a körről kb. A szállásom kb 650 méterre volt a munkahelytől, sajnos volt vagy 25 méter szintkülönbség közte, amit olykor már nehéz volt megtenni harmadszor, negyedszer a nap folyamán. Délutánonként nem maradt sok idő, kb másfél óra a sötétig, ez sokszor épp arra volt elég, hogy a helyi boltból beszerezzünk kaját. A hét végére már egész jól tudtam, mi merre van, bejártam több partot, kisebb hegyet, de mindet csak sötétben.

     Ezen a szigeten...
...nincs természetes édesvíz forrás. Minden esővízzel működik. Igen, az ivóvíz is! Három étterem, egy golfpálya és egy bowling klub található itt. Emellett nincs semmilyen mobiltelefon szolgáltatás és az internet is méregdrága, ami a külvilágtól való totális elszigeteltséget biztosítja. El kell mondjam, hogy van egy romantikája ennek! Búvárkodás, sznorkeling, tengeri kajak, horgászat, haletetés, kirándulás, biciklizés, madárles, végtelen tengerpart gondoskodik arról, hogy az ember ne unatkozzon itt. Ezt a helyet a nagyon magas árai és nyugalma miatt elsősorban a idősebb 50+-os korosztály részesíti előnyben. 

     Megvilágosodtam...
Szombaton végre láttam napfénynél a szigetet! Kettő fele raktuk le a lantot és úgy ahogy voltam, nekiszaladtam a környéknek. Kezdtem a déli oldallal. Először egy legelőt találtam, a tábla azt mondta, hogy van ott egy lezuhant repülő. És volt is! egy repülő darabjai voltak szétszórva a legelő szélén. A helyi tehenek már kinézelődték magukat, és heverészve kérődztek a lankán, mélázva a dagonyán oldalgó turistán.

     Catalina A24-381
1948 Szeptember 28-án az ausztrál légierő egyik gépe üzemanyag szivárgás miatt, kényszerleszállást hajtott végre sötétben a szigeten. Balszerencséjére az egyik hegy oldalába csapódott, a kilenc főnyi személyzetből ketten élték túl.

     Ezután rövid séta egy új tengerparton és már jött is egy végeláthatatlan lépcsősor. Felérve a nyeregbe, egyből lefelé folytattam az utat, North Bay-be. Ez egy tengeri rezervátum.

Gyors szemlélődés után, vissza mászván újra a nyeregbe, egy hosszú 200 méter magas sziklafal tetején vitt az utam. Kilátó és lelátó is volt egyszerre. Ha észak felé néztem, ott ahol a növényzet engedte, a szigetet csodálhattam, a másik végén magasodó két heggyel, a türkizkék vizű korallöböl felett. Mikor pedig délre pillantottam, akkor szinte függőlegesen leláttam a haragos kék tengerhez, amely 200 méterre alattam ostromolta szakadatlan hullámaival a sziklákat. Itt érintett meg a sziget, az a különleges élmény, hogy ez a hely egy csoda. Nem sok helyen éreztem hasonlót, mikor figyeled a csodálatos természetet és az a válladra teszi a kezét.

     Hitchkok madarai!
Röviddel az első kilátó után az ösvényen bandukolva, még mindig a szigeten ámuldoztam, csodálgattam azt. Egy varjú-szerű, helyi madárra lettem figyelmes, hogy pont festőien beült a kilátásba. Gyors fotó telefonnal, hogy el ne menjen, aztán egy másik telepedett tőlem egy méterre egy faágra. Kigyönyörködtem magam, fénykép megvolt, indultam tovább. A madarak elkezdtek követni. Megvárták míg kimegyek a képből és akkor utánam repültek, csendben suhantak egy méterre sem tőlem. Eleinte nem foglalkoztam velük, csak a harmadik, negyedik alkalomtól. Folyamatosan szemmel tartottam őket, de nem tágítottak, csak jöttek, aztán az egyik bokor aljából kicibáltam egy száraz ágat és azzal próbáltam távol tartatni őket. Mondanom sem kell, hogy ügyet sem vetettek fegyveremre, csak jöttek, leszálltak és néztek! Már háttal botladoztam az ösvényen keresztbe futó gyökereken, mint egy gagyi horrorfilmben. Legalább is úgy éreztem magam, mintha a Jurassic parkban méregetnék a dinoszauruszok a vacsorát. Röpke 10 perc és 200 méter bohóckodás után, letértem az ösvényről és kiugrottam egy bozóton keresztül egy kilátó pontra. Ekkor dönthettek úgy üldözőim, hogy jobb, ha nem esznek belőlem, mert még a végén elkapnak valamit. Fegyveremet még pár száz métert hurcoltam magammal, mire megbizonyosodtam afelől, hogy nem leszek varjúeledel.

     Veszélyes madarak
Ausztráliában jellemző, hogy ha fészke van bizonyos madaraknak, amelyek szimbiózisban élnek az emberrel, akkor megtámadják, elkergetik a területükről az embereket. Sőt, van olyan faj, amelyiket a biciklisek nagyon irritálnak, ezért bármikor képes megtámadni azokat. Sok biciklis, akinek volt már afférja madárral, galambriasztó tüskét, vagy egyéb távol tartó eszközt szerel a sisakjára.

     Az út további része....
...különösebb esemény nélkül telt. Csodáltam a tengert és a szigetet egyaránt, közben méregettem a nagy hegyeket, hogy másnap hol is találom meg a kecskék barlangját.

     Goats House Cave
Reggel Balázzsal találkoztam a megbeszélt helyen. Már reggeli közben kibogarásztam egy a szálláson talált Móriczka-rajzos térképről, hogy kb hol lesz az ösvény ami oda visz. Mikor odaértünk a hegy lábához, ami azért még jó pár száz méterre volt tőlünk, már néztem, hogy vajon hova vezethet utunk. A helyi dzsungel banyan fákkal indult, aztán váltott a helyi pálmára, könnyező pálmára, cabbage tree-re. Érdekes volt az a fa, aminek kb 3 méter  magasságig nincs törzse, csak alkar vastag gyökerei. Másfél óra alatt, kényelmes tempóban, fel is értünk tengerszintről 475 méterre, a kiszemelt célhoz. Vicces kötélkapaszkodók voltak az út nagy részén. Fent csaptunk egy órás pikniket, kicsi evés, kicsi ivás, kicsi geocaching és mikor megkerültem a hegyet, akkor megláttam a Ball's Piramid-ot. Nem semmi látvány az a vízből kilógó szikla!

     Ball's Piramid
Ez a szikla 23 km-re délre fekszik Lord Howe Island-től. Kb 1 km hosszú, 300 méter széles és 586 méter magas. Kőzetét tekintve bazalt és egy tűzhányó kráterének az egyik széle. Sziklamászó és búvár merülőhely egyaránt, 40 perc hajóútra a szigettől.

     Csodálva a kilátást, élvezve a napot, már majdnem visszaindultunk, mikor megjött a repülő. 

     Kajak...
...jól telt a délután. Sosem próbáltam még kajakozni, bár mindig is szerettem volna ezt a sportot űzni. Délután kibéreltünk két egyszemélyes kajakot és felfedeztük az öblöt. Visszamentünk North Bay-be, mert előző nap a geocachemnek ott holt a rejtekhelye. Maga a kajakozás élménye hatalmas volt számomra, annak ellenére, hogy annyira kutyaütő volt a felszerelés, mintha kempingbiciklivel indulnál a Tour de France-on. Mindegy is, az öböl kárpótolt. Nem mentünk be a vízbe, de egy amerikai hajóroncsot megcsodáltunk testközelből, készítettem pár képet a korallról és még teknőst is láttam. Sajnos teki szégyenlős volt, mert mikor 8 méterről kiszúrtam és ráfordultam a kajakkal, olyan gyorsan oldott kereket, hogy csak füstölt a víz utána. A két óra végére elfáradtam rendesen az evickélésben. 

     Utolsó...
...nap nem bírtam magammal és még elmentem egy utolsó geocache-ért a sziget északi felére, a két hegy közé, a tenger lábához. Megérte, hiszen ez az ösvény, amit a bevezetőben már említettem, egy újabb arcát mutatta a helynek. A bringát le kellett raknom egy kapunál, onnan gyalog tettem meg az utolsó másfél kilométert. A part mentén a türkizkék óceán mellett, nem tudsz érzelem mentes maradni. Ez a táj megfog és rabul ejt. Ahogy közeledtem a hatalmas sziklafalhoz, a tengerparton egy kicsi tisztáshoz értem, innen indulnak a vezetett túrák a hegyre. Megtaláltam, amit kerestem és az jutott eszembe, hogy ez a sziget egy sunyi varázslat, ami olyan mélyen beeszi magát a lelkedbe, hogy amikor csak visszagondolsz rá, szeretnél újra ott lenni és megint felfedezni egy szeletet belőle! 

     Már sötétedett amikor a repülőgép megérintette a leszállópályát. Mire átértünk a vámon és az autókat is átvettük jócskán besötétedett. Hat ember hagyta maga mögött a gépet és tűnt el az éjszakában. Az út a szállásig nem tűnt olyan hosszúnak, ez valószínűleg az újdonságnak tudható be. Kicsit fáradtan, de végül is bevackoltunk a kecóba...

Vanuatu:
     Melanéziában, Csendes-óceán dél nyugati részén, Ausztrália Északi részétől keletre található, kb 82 apró szigetből álló 1750 km hosszan elterülő ország. Egykori neve Új-Hebridák, lakossága 225 ezer főre becsült. A melanéz őslakók nagyon kedves, aranyos emberek először a Spanyolok kötöttek ki és adták a főváros mai nevét Port Vila-t, még 1606-ban, Ausztrália első felfedezése kapcsán. 1980-ban elnyerték a függetlenséget Angliától. 
Vanuatu volt az első ország ahol a nők is szavazhattak, persze csak fehér elöljárókat lehetett kormányzónak megszavazni. Kétszer lett a világ legboldogabb országa és itt alakult ki a világon egyedül a "cargo istenhit" a második világháború alatt.

     Már nagyon vártam ezt az utazást. Még sosem voltam trópusi országban. Lélekben nagyon készültem ide, csak csupa szépet olvastam, láttam erről a helyről. Már azt is tudtam előre, hogy hol lesz a pontos munkavégzés helye, de nem láttam, mert egy ilyen helyen, a guglinak itt nincs érdeke streetview-t csinálni... Szóval csak az űrből és a feltöltött képekből ábrándozhattam idefelé. Sajnos, mint a világon mindenhol, itt is igaz az, hogy minden feketének fehér a gazdája. Persze ha csak képletesen is, de így van. A pénz szépen emészti fel ezt a szigetvilágot. Minden, ami tengerparti az a fehérek tulajdona, a helyiek, ha dolgoznak valahol, a helyi gumis, autómosó, bolt, akármi, akkor az vagy kínaié vagy fehér emberé. Ebbe a helyiek beletörődtek. Nem tőlem kapták a pénzüket a nálunk elvégzett munkáért, de mindig tisztelettel, alázattal jöttek oda. Persze, ahogy lassan ismerkedünk, oldódnak a szerepek, de mindig tudták, hogy kinek hol a helye. 

 Nem egész három héttel később, miután befejeztük a munkát feloszlott a társaság. Ekkor csatlakozott Anikó és kezdtünk a magunk kalandjába.

A szállás olyan szinten érdekelt mindig is, hogy tiszta legyen és olcsó! Sosem laktam még a Hiltonban, de ha választani lehetne, akkor inkább a szoba árát kérném, hogy eltankoljam utazgatásaim során. Kb ezzel a mottóval vettem ki az átmeneti szállásomat, ahol két éjszakát töltöttem. Kedden kellett kiköltözni abból a házból ahol a munka ideje alatt laktunk, innen költöztem az Airlines Business Hotelbe. Mint mostanában az életben sok minden ez is egy kínaié, és tényleg "kicsi occsó" volt, alig $35 egy éjszaka. Ez errefelé semmi összeg, a másik ok, amiért a választás erre esett, hogy ezen a szigeten pár órát töltünk és megyünk tovább. Szóval közel maradjunk a reptérhez. Mindegy, megkaptam a kulcsot, felmentem a szobába, és az még hagyján, hogy a lámpa a szocializmus derekáról Kínában ihletett virágos mintás volt, de a szobán az egyetlen ablak, ami volt az a fürdőre nézett! Ha nem voltál szemérmes, akkor egy annyira szürreális élményt élhettél meg akár az ágyban fekve, hogy nem elhúzott függöny mögött, a wc-n ülő embert szemlélhetted zuhanyzás közben. Igen, all in one! Életem legdurvább szobája volt! Szóval ablak nuku, mindegy is volt mikor fekszel le, mert a napfény nem zavart... 

Anikó gépe éjfélre volt kiírva. Szerencsére menetrend szerint késett másfél órát, mint ez a beszállásnál kiderült. Én a helyiekkel múlattam az időt a reptéren. Megérkezett Anikó, mindketten hulla fáradtan, keltünk ötkor, két óra alvás után. 

Tanna,
     egy nagyon király sziget, igazi úttalan utak, mosolygós emberek, őserdő, kedvesség, segítőkészség! Egyszerűen csodálatos hely! 

Tannán van az aktív Mount Yasur nevű vulkán. E köré próbáltuk építeni a programot. Ki is vettük a vulkánnal szemben lévő Tree Top House-t, vulkán kilátással. Mindezek előtt azonban van a reptér mellett egy "blue pool", amiről azt érdemes tudni, hogy egy korall által körbezár természetes medence, ami apály idején térdig érő vízben elérhető, és amit benne láttunk, mind a fények, színek, élővilág, hát le a kalappal! Amit nem írt senki, hogy minden fizetős. Fizettünk azért, hogy bemenjünk a pool-ba, de megérte. Kérdezték a helyiek kérünk-e ebédet. Az "étlapon" volt 4 féle szendvics, Anikó végül hagymás omlettes, én tonhalas szendvicset ettem. Meg kell hagyni finom volt, friss kenyérrel!

A vendéglátónk nagyon kedves, aranyos volt. A reptéren várt minket, elvitt a pool-hoz, értünk jött, elmentünk a helyi piacra, ahol nem volt semmi, csak taró (helyiek ezt a gyökeret eszik krumplinak), meg cukornád eladó. Mindegy beshoppingoltunk, és elindultunk a 30 Km-es autóutunkra a szálláshoz. Ezt kb 1,5 óra alatt meg is tettük. Közben kiderült, hogy az aznap estére tervezett vulkántúránk elmarad, mert nem akkor mész fel amikor akarsz, mert az is fizetős és túraidőpontok vannak. Szuper. Szerencsére csak listán volt mit szeretnénk megnézni, ezért rugalmasak voltunk. Belőttük a másnap este négyet az utolsó túrát. 

Megérkeztünk a szállásra, ami egy annyira egyszerű, romantikus, és vadregényes volt, hogy amikor a Tree Top House-t "átvettük", az sem zavart minket, hogy a két szobás házikó ami egy fa tetejére, 10 méter magasra volt eszkábálva, alsó szobáját, ahol a franciák laktak, csak egy szőnyeg választotta el, hogy kevesebb kosz hulljon le a deszka rései közt! Igazi puffogó, morgó vulkánra rálátással, baldachinos ágyal! A tisztaságról eltérő fogalmunk van a helyiekkel, de egy dzsungel közepén nem kell mindent elvárni.  Nagyon szívünk csücske lett! 

Persze, hogy kértünk helyi vacsorát, amit annyival letudott a házigazda, hogy bocs srácok, de ma nem kaptam húst, ezért vega vacsi lesz! Szóval finom volt, egész ehető a taró, a cukornád, meg még ki tudja, mit kaptunk! 
Reggel korán keltünk, mert járművet földi halandó nem kaphat a szigeten. Bringát is csak egy szállásadó tart, de ő csak a vendégeinek adja bérbe. Természetesen, mi nem ott laktunk...

Túrára fel, nézzük meg a Hot Springs-et! Hét kili séta után a helyi földúton, leértünk egy öbölbe. Gyönyörű, fekete homok, halászok az öbölben, a parton helyi gyerekek játszottak, lenyűgöző! A beach túlvégére ígérte a fáma a melegvizes forrást. Egy helyi nőt megkérdeztünk, hogy hol is van, mert hát itt sem telefon, sem net nincsen. Ezer Vatu fejenként... mondta. Anikóval egymásra néztünk, oké legyen, valószínűleg a szemüvegemen látszik, hogy nem vagyunk helyiek. Kifizettük, erre odabök a tengerbe 20 méterrel arrébbra, hogy ott van! Mondtam, hogy én ezt most megölöm. (Ilyenkor nagyon jó, hogy van egy olyan nyelv, amin le tudjuk kommunikálni az élet nagy dolgait, úgy, hogy a helyiek nem értik...) Itt annyira közel van a láva a föld alatt, hogy a tengerben van egy forró szikla, ami apályban kilóg és pl banánt főznek benne. Végül is nem történt semmilyen incidens, mert a hölgy azt a 2500 Ft-nyi árat megtöltötte tartalommal. Elvitt minket két helyre a közelben. Az első helyen forró, nedves talaj volt, itt sárral festettük magunkat, mint régen a helyiek. A következő helyen, meg egy barlangszerűségből lőtt ki a forró gőz. Mindkettő látványos volt. Út közben az ösvényről felkapkodtunk pár passionfruitot is. 

Magunk mögött hagyva a fekete partot a forró kövekkel, a földnyelv másik oldalára igyekeztünk. Egy falut átszelve értünk le egy "már megszokott" fehér korall-homokos partra. Nem volt semmi, full giccs és totál kihalt! Hát ide be kell menni! Nem volt sok időnk, dél már elmúlt és négyre vissza is kellett érni. A parton volt egy kis szalmakunyhó édesvízzel, az volt a zuhany. Nagyon király hely volt! Megettük a passion fruitot, talán kókuszt is szedtünk és egy macsetét is találtunk útközben. Zuhany után irány vissza a szállásra a dög melegben, macsetével felfegyverkezve. Egyszer csak az egyik helyen narancs illatot éreztünk. Meg is jegyeztük, hogy milyen jó illat van. Aztán a fáról pár gyerek nevetgélt. Dobtak nekünk néhányat, cserébe ott is hagytam a macsetét, mondván legalább nem lesz vele tovább gondom. Bár a repülőre nevetve felvihettem volna. Más élő csirkét szállított... 

Két éjszakára vettük ki a szobát. Reggel megkért a házigazda felesége, hogy költözzünk ki, mert mások is várnak a szobára... Furcsa volt, de megtettük, végül is az egésznek volt egy romantikája. Mire visszaértünk, mondta a gazda, hogy maradjunk nyugodtan, mert csak rövid időre jöttünk. Ebben igaza volt, a két nap ide nagyon kevés, lett volna még mit felfedezni!
Odaértünk négyre kényelmesen a vulkánhoz. Megnéztük a helyi vulkán imádó autentikus termékenységi táncot, kaptunk nyakba fonott virágot. Ezután felszálltunk a helyi "buszra" szokásosan, egy pick-up platójára.
Itt el kell mondanom, hogy én mondtam Anikónak, hogy ne hozzon semmilyen meleg ruhát, mert nagyon jó idő van. Erre éjjelente nagyon fázott szegény, tényleg hűvös is volt 22 fokban a nappali 30+-hoz képest.
Szóval a fölfelé úton már hűvös volt a menetszél. Fent a kráter szélén, amikor kilőtt a láva, néha még meleg is volt. Maga az élmény nagyon jó volt, én mentem volna közelebb is, de akkor lett volna szájcsattogtatás az biztos! Szóval hatalmas élmény ahogy fortyog a kőzet, néha még ki is ugrik a fazékból! Szerettük volna sötétben is látni, amit sikerült, mert este hétig fent voltunk és sötétben talán még jobb volt látni mint világosban. 
Visszatérve a szállásra, ami az út túloldalán volt, megvacsoráztunk, de itt már vagy nyolcan voltunk turisták, nem csak mi ketten. És aznap volt hús is a vacsihoz. :-) Éjjel a vulkán mormogására aludtunk el, nagyon sok, szép új élménnyel! 

Reggel, kelés, reggeli rutin a kert közepén felállított gyékény fürdőben, reggeli, beszállás a kocsiba és irány a reptér. Elhaladunk a vulkán mellett, szinte félig megkerülve, rossz volt ott hagyni. Egyszer csak megállunk, dudál a csávó, lassan jön valaki és hoz egy kanna benzint. Megtankolunk, felszedünk pár halat és megyünk tovább. Aztán kis idő múlva, egy faluban megint megáll. Itt kiszáll, beviszi a halat. Végül elválunk a reptéren. 
Itt a belföldi járat kb úgy nézett ki, hogy a pultnál megkérdezték, hova is akarsz menni. Nem kellett kód, megmutatni az útleveled, azt, hogy van online jegyed, mert nem volt min! Csak bemondtad, hogy Port Vila és kaptad is a kézzel írt jegyet, a csomagra meg felkerült a zöld cetli. A piros cetli a másik városba menő repülőre szólt! Egyszerű hely, egyszerű emberekkel. 

...nem írtam blogot!

Ennek több oka is van.
     Egyrészt, kicsit úgy éreztem, hogy erősen túltoljuk az élményeink közvetítését a"z anti"social médiában. Ezt is próbáltam ezzel is "moderálni". 
    Másrészt, azt éreztem, hogy elkezdtek jönni azok a fajta visszajelzések, hogy "na ezek már megint hol vannak, de rossz nekik az élet", trollkodjunk bele...

     Ami még rátett és kikerekítette az egészet, talán a tavalyi rohanás volt a munkával. Nagyon sokat dolgoztam messze Sydney-től, Gold Coast-on, Brisbane-ben, Townswille-ben, Vanuatun... Ez mindig rohanással telt, sokszor hétvégére csak hazaestem, és vasárnap este, hétfő reggel repültem is vissza valahová! "De jó nekem, repülővel járok dolgozni"... Kő cumi! Másfél óra a repülőút, általában 20-30 perccel indulás előtt kiestem a reptérre, ha hosszú volt a sor, csak előre mentem. Egy óra a reptér, fél óra a reptéren, jó esetben időben indul, akkor az még másfél óra, a másik oldalon nem volt autóm, helyi közlekedéssel két óra, ha valaki jött értem 40 perc. Ez valahogy 5-6 óra körül mozog minden pénteken és vasárnap. Kicsit elfáradtam ebben is.
Ezúton is köszönöm mindenki segítségét az otthon és a munka közötti ingázásban!

     Vanuatut csak elkezdtem megírni, itt van a szerkesztői részben két nekifutás is, de valahogy nem jött úgy, mint a korábbi írások. Ezért hagytam pihenni, pedig nagyon szép hely, nagyon komoly élményeket adott nekem, nekünk!

     Utána meg újra munka. Költözés, mikor és hova!? Ezzel volt két nagyon komolyan fejvakarós hónapunk, de végül is kitűztünk egy célt és azt meg is valósítottuk! Minden a maga helyére került, a maga idejében. Nagyon sok kétségünk volt, hogy a döntésünk, cselekedeteink helyesek voltak-e! Egyelőre az látszik, hogy jó utat választottunk!

Miért kezdem újra az írást mégis?
     Időnként éreztem, hogy valamit nem fejeztem be, ott van Vanuatu, egy csomó új élmény, amit jó lenne megosztani, ne csak képekben. Sokszor jött a belső lusta válasz, hogy végül is minden fent van az arckönyvön, minek csináljak egy "másolatot"...
     A végső lökést Csilla adta meg. Egyszer rákérdezett, hogy csak ő nem látja a blogot, vagy nem készül? Azután körbejártam a témát és több helyről az az infó jött, hogy olvasnák az emberek. Gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy én is szívesen olvasom mások írását, ezért nem fosztok meg másokat a magamétól. Legyen ez a jövőben! 

Mi történt velünk egy éve? 
     Anikó nagyon nehezen talált munkát, pedig az ő angolja nagyon jó. Fél év után az első munkahelye egy orvosi eszközöket forgalmazó cég lett! Ott aktatologatóként kezdte és most a gépeik garanciális és sima javítását, bérleti szerződéseit intézi. Egy év után idén februárban felvették állandó munkaerőnek, ma is ott dolgozik.
     Én magam kb egy hónap után, elkezdtem egy magyarnál dolgozni, kb egy-két hónap után váltottam, mert "magyaros" körülmények között nem volt kedvem dolgozni és innen nem volt túl sok kilátás..
Azután már bádogosként dolgoztam Gold Coast-on és "vonzáskörzetében" (5000 Km) egy újabb magyarnak. Itt a munka is jobb volt és remek embereket is megismertem, akikkel a mai napig szívesen tartom a kapcsolatot! Ez nyolc hónapig tartott kb.
Végül tavaly októberben a sors úgy hozta, hogy itt maradunk Sydneyben. Ekkor kezdtem el egy dán bádogosnál dolgozni. Azóta ott vagyok. Sokszor élvezem, néha nem, de tanulok és fejlődök, együtt dolgozunk, ami szerintem sohasem árt, mindig van mit csiszolni az embert tudásán.

Itt tartunk most! 
Ezen kívül rengeteg új élménnyel gazdagodtunk, búvárkodunk, barlangászunk, tájfutunk, futunk, geocache-elünk, kincset keresünk... De ezekről majd szép sorjában!

FP

     Az úgy történt, hogy Townsville-be evett a fene, vagyis a munka. Ez a város is a keleti parton van, eléggé északon, Sydneytől mintegy 2400 km-re. Itt már jócskán van a nagy korallzátony. NSW-ben május 1-je nem ünnep, ellenben itt QLD-ben igen. Mivel a munka ünnepe pont hétfőre esett, ígérkezett egy hosszú hétvége, amit a builder keresztbe húzott, mert sajnos engedélyezte a szombati munkát. Anikó napközben megérkezett, én elszaladtam érte, s vissza a munkába. Három után mi is abbahagytuk és irány a szemközti sziget Magnetic Island (Magi Island). A komphoz menet még felmentünk a townsville-i kilátóba, ami tengeri megfigyelő állomás volt.

      Este a hatos hajóval mentünk át, buszra szállás, utazás, megérkezés. Ott álltunk Bungalow Bay előtt, a következő két nap főhadiszállásának bejáratánál. Megkaptuk a bungalonkat, aranyos volt. Egy kicsi alpesi jellegű faház, benne egy queen size matrac és egy hűtő. Kb ekkora is volt, egy backpacker-nek bőven elég a boldogsághoz. Ehhez egy közös fürdő dukált, csak hideg vízzel, mert a meleg elromlott, majd lesz... Azért volt pozitív is bőven az elhanyagolható kellemetlenség mellett.
     A telek a nemzeti parkkal határos, de kerítés azért van, gondolom vagy olyan növényzet, amin nem mászkálnak át az emberek. A kertben állandó vendégek a possumok (oposszumok), rock wallabyk, repülő kutyák és láthatatlan madarak. Ezeknek a madaraknak az igazi neve Bush Stone Curlew (láthatatlan madár), csak mi adtuk ezt a nevet nekik, mert jártak keltek az emberek között időnként megállva, mozdulatlanná dermedve és olybá tűntek, mintha meg lennének győződve arról, hogy most senki sem lája őket. Ezen kívül még kókuszpálmák is voltak!

    Vasárnap reggel korán keltünk, mert 7:50-re jött értünk a hajó. 6:50-re ott voltunk a kikötőben, megreggeliztünk és vártuk az indulást. Megjött értünk a kishajó. Kb 16-an voltunk rajta a személyzetet is beleértve. Innen két órát zötykölődtünk a sós, sötétkék vízen. Kisebb hullámok ringattak a monoton, de hangos úton. A merülés vezető eligazítást tartott, összeraktuk a cuccunkat, tízóraiztunk friss dinnyékből, eközben Magi Island egyre távolodott, aztán a sziluettje is elkezdett elmosódni. Megálltunk és mondta a kapitány, hogy megérkeztünk. Körbenéztünk és akkor láttuk Anikóval, hogy a tengerben fehér, világoskék foltok láthatóak a víz alatt. Megérkeztünk a nagy korallzátonyhoz!

     Két merülés várt ránk ezen a napon. A személyzet elmondása alapján lehet látni delfint, cápát, teknőst, tengeri kígyót... Bíztunk a szerencsénkben! 
     Az első és a második merülés is egyaránt jó volt. Láttunk korallt, sok-sok apró és közepesebb méretű halat, egyedül és rajban egyaránt. Nagyobb kagyló héjat és egy nagy ráját is. Sajnos se tekit, se delfint nem leltünk, a cápa meg oda se dugta az orrát. Ennek ellenére nagyon élveztük mindkét merülést. Közte egy svédasztalos, hidegtálas ebéddel készültünk a második körre.

     Visszafelé feltámadt a szél és 70-90 cm-es hullámokat hergelt. Azon kívül komolyabb esemény nem történt, hogy hegyesszögben kaptuk el a hullámokat és ennek következtében a hajó jobbra balra dülöngélve szelte a habokat. Ez pont arra volt jó, hogy az emberek jó része vödörrel az ölében várja a partra szállást! 

     Este elmentünk Magi Island, Ausztráliában méltán világhíres mexikói éttermébe. Arról nevezetes, hogy odaszoktatta a tulaj az oposszumokat és a láthatatlan madarakat. Tényleg tele volt velük a hely. Aranyosak voltak. A vacsoránk végén, az egyiknek akartam egy darab salátát adni, de úgy bekapta és rágta rögtön az ujjamat, hogy alig tudtam visszaszerezni.

     Hétfőre azt beszéltük meg, hogy koalát keresünk. A bázisunkon be lehetett jelentkezni és fizetni egy nemzeti parkos túrára, ami a szomszédos telken zajlott. Kb $50-ért wombattal, koalával, kígyóval lehetett volna pózolni. De hát mi magyarok vagyunk, ezért amit ingyen is lehet, azért nem fizetünk! Szóval megkerestük a "koala" tracket. Ez Bungalow Bay-től kb 20 perc sétára kezdődik egy nyeregben és elvisz a sziget keleti oldalán fekvő két legmagasabb csúcshoz. A csúcsokon valaha tenger figyelő állomás volt, itt figyelték a vizet, mikor jönnek a japók leigázni Ausztráliát. A csúcsok alatt két-három forgatható ágyú alapzatát lehetett megfigyelni. Kb másfél órás séta, ahogy az ösvény elején a tábla is hirdette. Szép sima, széles "murvás" dózerút. Mi többször is hasra akartunk esni, mert annyira kerestük a koalát a fákon, hogy a lábunk alá már nem volt lehetőségünk figyelni. Reggel 8 körül mi már későn érkeztünk. A parkolóban állt kb. 3 autó, ezzel szemben vagy 6-8 egymástól független emberrel, párral, pár fős társasággal találkoztunk. Volt, akit nem is érdekelt a koala, mások meg mondták, hogy merre láttak éppen. Igazából tudtuk mit keressünk, de nem tudtuk, hogy miről ismerjük föl. Olyan volt mint egy kincskeresés, aztán végül is megtaláltam az elsőt. Nagyon aranyos volt, felébredt a zörgésre, mikor konstatálta, hogy megint egy kétlábú, már nem is foglalkozott mással és visszaaludt. Ahogy mentünk tovább, találtunk még egyet. Ez már nem az ösvényen volt, hanem vagy két méterre tőle, kb 3 méter magasan. Amíg mi nem szúrtuk ki és kezdtünk örülni neki, meg magunknak, addig más sem vette észre. Ott hagytuk, hadd fényképezzék, mi majd visszafele. Mire 5 perccel később visszaértünk, az emberek beszélgetése, zajongása nyüzsgése, annyira hisztissé tette ketteskét, hogy ott toporzékolt a fán. Nagyon vicces volt, ahogy föl-le mozgással rángatózott, hisztis fejjel. Megnéztük a figyelő tornyokat, ezzel utunk elkezdett visszafelé kanyarodni. Hármas koala, nem volt igazából említésre méltó, de a négyes annál inkább.
     Meg kell jegyezni, hogy az elsőt én találtam a másodikat közösen és az utolsó kettőt Anikó cserkészte be.
     Szóval visszamentünk oda, ahol egyeskét találtuk, de addigra kereket oldott. Próbáltuk keresni, hogy merre mehetett, mire Anikó az alsó ösvényről lefelé nézve, meglátott egyet kómázni egy fán. Úgy aludt, hogy egy Y alakú elágazásban ült és a törzsnek döntött fejjel aludt. Igazán vicces volt! Lementünk, de csak körbe tudtunk. Ez is felébredt a zajra, nézett  rám, kb 3,5 méter magasról. Láttam, hogy elérhetem ha akarom, hát persze, hogy akartam. Amíg közeledett a kezem, csak nézet gyanúsan, hogy ugye nem gondolom komolyan. Aztán mikor megvakargattam a sprődes szőrű fenekét, meghallottuk a koala hangot. Kivillantotta egy alsó fogát, nyögött vagy hármat, négyet méltatlankodva és feljebb mászott, de csak annyira, hogy pont ne érjük el. Nagyon kis vicces volt, azzal a fejjel és a maga kis lustaságával! 
     Magunk mögött hagyva a koalákat, az ösvényen még tekeregtünk, nézelődtünk. Visszafelé túlmentünk a bázison, ahol ugyan kijelentkeztünk, de a cuccaink jó részét ott hagyhattuk a recepción. Lementünk a tengerpartra, eltöltöttünk vagy fél órát, végül visszasétáltunk a buszhoz. Ezután hajóra szálltunk és feltöltődve, új kalandokkal a hátunk mögött, arra a megállapításra jutottunk, hogy Magi Island-re nem elég két nap.

     Amit érdemes még tudni Townsville-ről, hogy itt folyamatos a légi ellenőrzés, minden nap mennek körbe helikopterek ugyanazon az útvonalon. A katonai repülőtér igazából a polgári is, tehát nem lihegik végtelenül túl a dolgokat. A város úgy hirdeti magát, hogy észak QLD fővárosa. Jelentős a szénszállítás, a környező bányákból ide áramlik a kitermelt szén nagy része, amiket óriási, de tényleg gigászi úszó gyufásdobozokkal szállítanak tovább a tengeren Kínába, Ausztráliába. Megjegyezném azt is, hogy Ausztrália villamos energiájának több mint 80%-a szénerőművekből származik, cserébe nincs atomenergia. Napenergia udvarok építését és működését is lehet látni mindenfelé, de a környezettudatos energia még messze van sajnos...
     A tengerbe menni nem ajánlott, inkább rockpool-okat vagy hálóval lekerített részeket szabad használni, ahol vannak életmentők is. Novembertől májusig van medúza szezon és egész évben lehet krokodilra számítani a környéken. Állítólag 26 km-re a parttól is találkoztak már krokodillal, de azt is hallottam már, hogy leginkább a folyók közti vándorlásra használják az óceánt. 

Anikó és Peti

     Április elsején elmentünk kanyonozni, Elicia, Anikó, Niki, Kami, István és jómagam. Ez a kanyon a Glow Worm Tunnelhez elég közel van. Azt beszéltük meg Kamiékkal, hogy Katoombában taliztunk egy reggelizőben kilenc körül. 
A kanyonhoz menet egy pici keverés után rá is találtunk a helyes útra. Később egy parkolóban, az autókat hátra hagyva, gyalogosan folytattuk utunkat. Maga az eukaliptusz erdő, még mindig magával ragad. Nem igazán tudok betelni az eukaliptusz illattal! Eleinte egy széles úton haladtunk, ami egyre jobban elkeskenyedett, aztán ösvénnyé szelídült, végül helyeként keresni kellett a tovább vezető utat, de általában ösvényen haladtunk.
     Kálmán, vagy Kami (ahogy mindenki nevezi), volt a túravezetőnk. Ő már többször járt itt, jól ismeri a terepet. Mielőtt elértük volna a beszállást megálltunk kicsit és gyönyörködtünk a csodálatos kilátásban. Valószínűleg ezért a világörökség részét képező látványért hívják stone gardennek (kő kertnek) a területet.

     Kami szerint alapvetően nem szokott sok víz lenni a kanyonban, de most már két hete minden nap esett valamennyi eső, ezért nem tudta ő sem, hogy mire számíthatunk. Végül is a keskeny szurdokba egy kicsi patakocska folyt bele. Nem volt túl veszélyes vízmennyiség, ennek ellenére túravezetőnk még nem látott ennyi vezet befolyni ide. 
      Fél három fele nekivágtunk meghódítani az ismeretlent. Én mentem elöl, aztán össze vissza mindenki és Kami zárt. Először egy hatos ereszkedés lehetett szűk falat közt, kicsi, sekély tóba érkezéssel. Mondanom se kell, a "Tiges snake canyon" név hallatán már otthon beindult a fantáziám, nem hogy még elöl is menjek. Szóval óvatosan törtem előre a vad és iszonytató, végtelenül félelmetes ismeretlenbe! :) Kicsi ereszkedés, kicsi víz, kicsi séta. Ez ment az első felében.

     Kicsit lassúak is voltunk, mert Niki és István még nem kanyonoztak ezelőtt és Elicia sem sokat. Aztán persze hamar belerázódtunk és jött a 20-as ereszkedés. Mesés volt, nagyon kellemes ereszkedés egy vízesés mellett. Az út során voltak érdekes kikötési pontok, hanyag ausztrál eleganciával! Ahogy haladtunk lefelé, változott a táj is. Az eukaliptusz fák közé beférkőztek a páfrányfák és az alacsonyabb növények is. Fényből is kevesebb jutott itt a völgy fenekére. Egy két szebb gombával is találkoztunk a "hosszabb" átsétálás során, a húszas ereszkedést követően. Jó és szép volt!

     Aztán jött a második etap. Bejöttek a magas falak, szűk folyosók, kicsi ereszkedés, utána a csajoknak egy izgalmasabb szakasz. Két, kb 8 méter magas és másfél méternél keskenyebb folyosóban vezetett az út. Úgy hat méter hosszú lehetett, aztán kicsi "S" kanyar és egy méterrel lejjeb folytatódott ugyanez. Nem is ez volt az izgalom tárgya, hanem az a rengeteg tenyér nagyságú pók. Azért egész jól vették a lányok az akadályt, én vártam némi riadalmat, de az elmaradt. Ezután egy igazán impozáns, természetes kőhíddal képződött meanderbe érkeztünk. Itt kb 4-5 méterrel lejjebb egy kisebb teremben megtaláltuk a kanyon névadójának, a tiger snake-nek nyomait. Itt felejtette a kabátját. Innen még vagy húsz métert haladtunk a szűk falak közt és magunk mögött hagytuk ezt a mesés és szép helyet.

     Lejjebb a patak mentén a vizes gönceinket szárazra cseréltük és elkezdtünk felkapaszkodni arra a szintre, ahol beszálltunk majd három órája. Végezetül még egyszer felmásztunk a megkövesedett pagodák tetejére. Mire a sűrű bokrokon átvágtunk és az autókhoz visszaértünk ránk is sötétedett. 
     Kamiékat magunk mögött hagyva - ők vasárnap még egy kanyonba mentek, minket meg egy tájfutó verseny várt vissza - indultunk el Sydneybe. Egy nagyszerű nap után, fáradtan tértünk nyugovóra este!

Anikó & Peti

      Sydneyre illik azt mondani, hogy egy drága város. Én azt mondanám, hogy egy NAGYON drága város. 
Miért is írom ezt... Mikor kiérkeztünk a kolbászból lévő kerítés és a végtelenül kedves előzékeny és barátságos emberek, érted van az állam ígéret földjére, reméltem, hogy sokáig nem találok munkát, megismerkedek jó fej emberekkel, kialakul az angol tudásom és vidáman süppedek az ausztrál hétköznapokba, úgy, hogy észrevétlenül Aussie-vá válok!
     Aztán egy hónappal később, reggel hatkor csörgött az óra, és arra ébredtem, hogy megint kifolyt a nyál a számból álmodozás közben és a biliből is ki kell húzni a kezem.
     Anélkül hogy kerestem volna, megtalált a munka. Két napig egy padlócsiszolónál voltam, aztán egy lakásfelújítónál kötöttem ki. (A helyi munkaviszonyokról, tapasztalatokról, az ausztrál munkatempóról, stílusról elvárásokról egy másik fejezet fog szólni). Karácsonyig elvoltam, de nagyon kevés pénzt fizetett, éppen annyit, ami fedezte a heti kiadásokat. Karácsony előtt megbeszéltük, hogy januárban emel, emelt is kb 10%-ot. Nem voltam túl happy, mert még ez sem érte el itt a tradie minimál bért, de gondoltam adok neki egy hónapot. Igazából januárban kevesebbet kerestem mint decemberben, mert kevesebbet dolgoztunk. Ezért január végén ott is hagytam, mert nem hogy nem gyarapodott a vagyonunk, de még én fizettem azért mert itt kint élek és dolgozok. Közben kaptam 900 km-rel arrébb egy lehetőséget, ahol végre bádogosként dolgozhatok, sokkal több pénzért. Gondoltam meglátjuk, ha megnézzük.
     Ezalatt tájfutás közben megismerkedtünk helyi ausztrálokkal is, és felmerült, hogy ha ács vagyok, csináljak a gyerekeknek egy kis faházat a bontott anyagaikból. Magyarországon, szerencsére szereztem tapasztalatot a bontott anyagból készülő gyerekházak terén, ezért nem jelentett nagy kihívást a dolog. A két munkahely közti egy hétben meg is csináltuk Anikóval. Ő volt a tolmács és az ülve szögkihúzó, csavarozó szakreferens manager, én meg a kivitelező! Szerintem nagyon jól tudunk együtt dolgozni, mondhatnám összeszokott csapat vagyunk. Nem hiába a barlangász és tájfutó éveknek beérett a gyümölcse. 
     Tracy-ék örültek, hogy elkezdtük és többször is mondta, hogy nem érti, hogyan tudunk 40 fokban is dolgozni. Meg kellett valljam, nem volt könnyű, de próbáltuk úgy csinálni a munkát, hogy kora délután már ne dolgozzunk. 

Szombaton kiástuk és bebetonoztuk a négy lábat. 

Hétfőn levágtam a száraz ágakat alpin technikával, kialakítottuk a járószintet és merevítettük a lábakat.

Szerdán felkerült a padlózat, a hátsó létra és előre a csúszda. Itt kezdődött a baj, mert az ausztrálok kicsit konzervatív gondolkodásúak. És az is kiderült, hogy túl gyorsak vagyunk. :)
     Tracy mesélte, hogy a 10 nm gyepüket egy finn srác másfél hónapig telepítette, mert úgy ért rá jönni. A 2 nm térkövüket egy másik srác egy hónapig rakta... Ehhez képest mi túl gyorsak vagyunk és nem tudnak gondolkodni, álmodozni arról, hogy is fog kinézni. Ez tény, de sajnos itt értünk el arra a pontra, hogy az általam megálmodott és előre megbeszél kinézettől apu elkezdett szédülni. Szerda este visszamentünk és átbeszéltük, ki mit szeretne és miben lát fantáziát. A legkisebb fiú nagyon szeretett volna egy mászó falat az egyik sarokra, de a szülök leintették egyfolytában. Gondoltunk egyet Anikóval és a frissen kukázott tömör fából készült dohányzó asztalt beáldoztuk.

Csütörtökön feltettük a korlátot, elkészült a tető, mászófal, csúszda a végles helyére került, mellé még egy létra. Megbeszéltük hova kerüljön a zip-line, mert az is lesz! 
Délre végeztünk a házikóval, amit azóta is nagyon szeretnek a gyerekek és a szülők egyaránt!

Szombaton, egy héttel később felszereltük a zip-line-t is, nagyon élveztük Anikóval a tesztelést, amiben már a gyerekek is részt vettek! :)

Anikó és Peti

     Január 26. csütörtök Ausztrália nap:
     Ez az Ausztrálok augusztus 20.-ája. Ez a nap arról nevezetes, hogy 1788. január 26.-án kötött ki az első fegyenceket szállító hajó a mai Sydney területén és alapította meg várost. Ezzel megszületett az Ausztrál állam is. Ekkor még New Albion volt a város neve amit 1789-ben az első Vikont Thomas Townshend tiszteletére változtatott Sydney-re Arthur Phillip. Erről a Phillipről még azt érdemes tudni, hogy ő volt annak a 11 hajóból álló flottának a kapitány aki 850 fegyenccel kikötött itt és kolóniát alapított. Természetesen a város kormányzója is lett egyben. 1788- 1792 között 4300 fegyencet szállítottak még a mai Sydney területére. 
Rövid történelmi szösszenet után, belső nézetben ez egy igazán izgalmas nap volt. Megbeszéltük, hogy ha felhős is az idő lemegyünk a beach-re. Délelőtt ment a tv és elég komolyan ünneplik ezt a napot. Választottak év asztrál emberét, aki sokat tett a közösségért (idén egy rákkutató orvos) de szörföstől kezdve mindenkit jelöltek szinte, csak épp engem nem. Kórus énekelt a Hyde park-ban. Természetesen repülő show minden városban, Sydney-ben egy apach helikopter vitt körbe a Harbour öbölben egy kb 100 nm-es zászlót. Az emberek lent a beach-en barbieztak (barbecue), a városban ünnepeltek, egyszóval nagyon jól érezték magukat. 
Persze van másik oldal is, az aboriginal-ok meg első alkalommal tüntettek, hogy ne ünnepeljék az ausztrál napot, vagy ne ezen a napon, mert ez nekik a megszállás napja!
     Istvánnal és Anikóval lementünk Little Manly beach-re geochacing-elni, volt egy víz alatti pont. Remek alkalom volt kipróbálni az új úszó szemüveget, ami szuperül szuperált! Anikó nem jött be, mert hűvös volt, de a víz a maga 21 fokával egészen elviselhető volt. Innen átmentünk a félsziget másik oldalára, Shelly beach-re. Érdemes tudni erről a végtelenül pici partról, hogy egy nyugatra néző part a keleti parton. Másik nevezetessége, hogy ide járnak a búváriskolák, mert ez egy aquatic reserve (vízi élővilág rezervátum) igazából nem szabad horgászni, halakat etetni, piszkálni semmilyen szinten kb., mert 22.000 dollárra díjazzák a tettet! Ide már Anikó is bejött. Láttunk szép halak mellett szőnyeg cápát is! Azután a rendőrök járták végig kétszer a strandot és figyelmeztettek egyesével mindenkit, hogy alkohol fogyasztási tilalom van a strandokon Manly-ben. Először, hogy ha legközelebb jönnek büntetnek, aztán másodszor megint csak szóltak. Ezután hazajöttünk, bár még alkoholunk sem volt, nem, hogy legyen miért szólni.

     Január 27. Péntek 
     Ismét átmentünk a Blue Mountain másik oldalára, hogy próbára tegyük szerencsénket a Black Springs melletti patakokban. Ezen a napon délután értünk Oberonba. Beszereztük a szükséges információkat és némi élelmet. Nekivágtunk új helyeket felfedezni! Először egy olyan helyre mentünk, amit nem tanácsolt az infós, mert csak egy pici híd két oldalán lehet mosni, mert a többi terület a patakban magánkézben, kerítés mögött van. Nyitva volt a kerítés, vagy két órát kerestünk, két-három apró cirkónt találtunk. Nem volt túl eredményes, de legalább leteszteltük az új aranymosó tálat és a gumicsizmát is! A csizma meghálálta magát, mert kettesével voltak rajta a piócák. Estére azt beszéltük meg, hogy átmegyünk egy olyan helyre amit ajánlottak, hátha szerencsénk lesz. 
     Az ausztrál földutak 90%-ban olyan minőségűek, hogy nyugodtan lehet rajta 70 Km/h-val repeszteni. De tényleg. Elindultunk a cél felé. Egy hatalmas letarolt fenyőerdő közepén találtuk magunkat. Egy folt hiányzott, egy folt megvolt, de hatalmas területen. Sajnos le kellett térnünk a Mud Highway-ről. Ide a kereskedőtől kapott csereautóval mentünk, egy városi alacsony két kerék meghajtású Honda Civic-kel. Nos, kb másfél órát kóvályogtunk az erdei utakon mire megtaláltuk a helyes irányt és a patakrészt ahová irányítottak. Az autó alját egyszer úgy odavertem, hogy nekem fájt, pedig tényleg óvatosan mentünk. 
     Maga a hely nagyon jó volt, az úton is látszott, hogy hónapok óta senki sem járt arra, maximális nyugalom és papagájok tömkelege. Terepbejárás már nem győzött meg ennyire. Láttunk kengurut, szemben a susnyában, de valahogy a pataknak nem voltak meg az ideális adottságai ahhoz, hogy zafír legyen benne.
     Mindegy, sátrat vertünk, vacsoráztunk, kicsit néztük a csillagokat, de a Göncöl, valahogy nem akar itt felmászni az égre... :) 

     Január 28. Szombat
     Reggel kimásztam a sátorból, kávé, nézelődés, jó lenne egy pulóver (hagyjuk) mászkálás. Anikó alszik, had aludjon. Még egy kávé, fésülködés a tükörben, lapos a bal első gumi... Szuper, lemegyek a patakra, elkezdem a mosás helyét kialakítani, kb egy bokornyi szederindát kicsupálok fél óra alatt. Elkezdem ásni, elérek a fű alá, ások, mosok, ások, mosok, semmi, megunom, csomagtartó ki kerék kicserél, már majdnem fél kilenc, közben  a napfény rátelepszik a sátorra, Anikó felébred, kakaó készül, de most nem kell melegen, nyakig feketén, kerék rögzít, csomagtartó visszapakol, fürdés a patakban, reggeli rutin. 
     Ezután együtt próbáltunk még pár ásást a patakban, eredménytelenül. Visszamentünk a korábban már próbált helyre. Itt sok cirkónt és néhány zafírt is begyűjtöttünk, sajnos mind nagyon picike volt. Ettől függetlenül örültünk a zsákmányunknak. A mosás helyétől, kb 3 méterre egy red-bellied black snake-kel kereszteztük egymás útját, de illedelmesen elengedtem. Anikó nem igazán örvendett eme találkozásnak. 
     Délután kettő óra felé mindketten arra jutottunk, hogy kellően elfáradt a derekunk. Útra keltünk, hogy reggelre minél közelebb legyünk a Glow Worm Tunnel-hez. Igazából 100-150 Km volt a távolság, de a gugli, valahogy 3 órát írt rá. Nem értettem miért, hisz csak az utolsó 25 Km volt földút! Odaértünk az utolsó településhez, vacsorát beszereztük. Út közben láttunk kengurukat és gyönyörű tájakat, meseszép hely ez az Ausztrália. Egy vasúti kocsiszín jellegű kert mentén tértünk rá a földútra. Mit ne mondjak, a 25 Km 1,5 óra. Ez nem az a rohanós környék volt... Ismét egy telepített, félig kivágott fenyőerdőben találtuk magunkat. Itt-ott sátraztak, csoportosan magányosan. Ránk esteledett és kb félúton úgy döntöttünk keresünk alvóhelyet mi is. Letértünk jobbra, kb 150 méterrel arrébb fel is vertük a sátrat.

     Január 29. Vasárnap
     Reggel szokásosan kengurukkal találkoztunk, persze a sátorból kinézve lehetett élvezni a társaságukat. 
     Maga a Glow Worm Tunnel környéke, a nemzeti parkig, eléggé puritán, tarvágás kontra fenyőerdő, helyenként eukaliptusz, ráadásul rengetegen cross motoroznak, quadoznak.
     Reggel 9 körül már úton voltunk. Tíz előtt megérkeztünk a parkolóba. Kicsit nézelődtünk, azután elindultunk. A tunnel kb fél órára volt egy régi szénszállító vasútvonal egykori nyomvonalán amelyet ösvénnyé alakítottak. Mit ne mondjak, nem kutya hely! Gyönyörű, rengeteg eukaliptusz fa és gomolygó eukaliptusz illat a levegőben. Valami részegítő élmény. A tunnelhez, hamar odaértünk, mindössze 600 méter hosszú az egykori vonat alagút és az egész egy nagy kanyar. Jó sötét a közepe, és viszonylag sok glow worm van benne. Olyan a hatás, mintha kék színben néznéd az átrendezett tejutat. Azt hittem ezek a kukacok nagyobbak. Igazából olyan vékony mint a főzetlen spagetti és 3 cm-nél nem hiszem, hogy hosszabb lenne. A farka világít. 
     Magunk mögött hagyván a kukac világot, visszafelé indultunk az autóhoz, idő hiánya miatt. Kb fél 1 felé járt. Mielőtt elindultunk, a parkolóban olvastuk, hogy egy kört lehet tenni a környéken és ez a tunnelhez vezető úthoz csatlakozik vissza. Azt is olvastuk, hogy arra felé lehet koalát látni vadon, ha szerencsénk van. Nos letértünk az elágazásnál, és szorgalmasan keresgéltük a koalákat, vagy egy órán keresztül kb egy 500 méteres kanyargós ösvényen, de nem volt szerencsénk.
     Mikor visszaértünk a parkolóba, már nem csak a mi autónk árválkodott egyedül, kb 10 másik autó társaságában várt minket. Érdekes, hogy csak egyetlen öt fős csoporttal találkoztunk. Volt még néhány ázsiai a parkolóban akik nyüzsögtek a maguk módján. No meg egy goanna a kocsink mellett. Jól megtermett darab volt, kb egy méter farok nélkül, meg szemérmes is, mert mikor körbe akartuk ujjongani Anikóval a magunk módján, inkább visszavonult. Elég fürge állat.
     Este hat felé értünk haza feltöltődve új élményekkel és persze azzal, hogy ide vissza kell még menni, mert meseszép helyen van!

Anikó & Peti

     Kicsit sűrűre sikeredett az év vége. Éppen hazaértünk a nagy kincskeresésből, másnap délben már is a másik irányt vettük célba.
Itt most elsősorban tájfutás következik. Akit esetleg nem érdekel, az is talál a sorok között összefoglalást a környékről. 
Newcastle-ben voltunk december 27 és 31 között egy tájfutó versenyen! Érdekes és furcsa is volt egyszerre. 

      Kicsit összegezem a verseny szabályait, mert ez még mindig Ausztrália és itt még mindig furcsa emberek élnek.
Olyan kategóriába nevezel amilyenbe szeretnél. Én 35-ös kategória vagyok kicsit sokalltam a pályaadatokat, átlag 6 km, de legyen, megnézzük a mezőnyt, beneveztem Hard2-be. Anikó 21-es ezért ő az elit kategóriába nevezett a női topba, ami szintén a Hard2 volt. Tehát így össze is mérhettük mérhetetlen testi és szellemi erőnket. 
Pálya a Magyarországon megszokottak szerint volt kitűzve, normál szimbóllal, a pontok meg jelekkel voltak a szimbólon, nem szövegesen, mint egy átlagos helyi szerdai edzőversenyen. A térkép 10.000-es, jól olvasható.
Rajtoláshoz nem kaptál időt, hanem érkezési sorrendben történt. Ki volt rakva a földre minden kategória táblája, odaálltál és percenként volt belépés. A belépés előtt törlés/check, első lépés: név ellenőrzés, újra check. Második lépés: szimból felvétel, harmadik lépés: térképhez állás. Negyedik lépés: rajt, start dugás, térképet nézheted. Egy-egy lépés, egy-egy perc.
Versenyen az első naptól eltekintve minden reggel 7:30-9:15 lehetett elindulni a rajtból és 11:00-kor volt pályazárás, 10:15-kor napi eh (eredmény hirdetés). Eh-ról annyit, hogy minden nap kihirdették a napi győztest, aki egy napot nyert, nem kaphatott a többi napon nyereményt, ekkor az aznapi 2. helyezett kapta a díjat. Az utolsó nap például a harmadik helyezett kapta meg az ajándékot, mert az első kettő a korábbi napok valamelyikén már nyert. A nyeremény osztása is érdekes volt, mert egy asztalra ki volt rakva sok csoki, sör, bor, üdítő, méz, stb és aki nyert odament és választott valamit. A végén megmaradt még sok dolog az asztalon, azokat meg tombolával sorsolták ki. Tombola: egy dobozba belevágva az összes nevező neve és onnan húznak minden nap, amíg el nem fogyott a tombola. Ha éppen kihúztak és nem voltál ott, akkor í.j.!
Majdnem kifelejtettem egy számomra igen érdekes dolgot. Bármennyire is furcsák ezek az ausztrálok, egy nagyon jó dolgot azért csinálnak a versenyen. A részeredmények táblát. Gondolom ezzel nem találom fel a spanyol viaszt és valószínűleg Európában már kifutott dolog, de nekem akkor is tetszik. Amikor kiolvasol, kijön az eredményed, és még egy kis cetli is, a neveddel és a futott időddel. Ezt egy fadarabra gumizva megkapod. Mivel kíváncsi vagy a részeredményedre ezért úgy is egyből az eh táblához mész. Ha meg már ott vagy akkor be is tudod akasztani a sorban megfelelő oszlopba és helyre is. Ez szerintem sokkal jobb mint a plazma tv. Olcsóbb gyorsabb és pontosabb is! Nézzétek a képeket!

     Első nap 27.-én délután volt egy sprint verseny, kb 17 órai kezdettel, Newcastle-ben a helyi egyetemen. Anikó után indultam egy  perccel, be is hoztam szegényt. Itt még nem igazán ment neki a tájékozódás. A pálya élvezhető volt, de nem a tájékozódás, hanem inkább a sebesség dominált. A pálya végén volt szívatós karácsonyfa alakú útvesztő. Na, ott Anikó cibált át engem. Anikó 7. én 14. lettem aznap.
Utána lementünk a partra, mert nagyon meleg volt, de nem mentünk a vízbe, mert eléggé fújt a szél. Végigsétáltunk egy hullámtörő sétányon és megcsodáltuk Newcastle partját. Minden este vadkempingeztünk, ha már olyan autónk van, amiben aludni tudunk... Megnéztük a másnapi helyszínt térképen és a közelben egy erdőben kerestünk éjszakai szállást, nyugalmat.

      Ausztráliát elég jól lefedi egy ingyenes kempinghálózat, amit neten el lehet érni és használni szoktunk, de sajnos ide a környékre nem adott elérhető lehetőséget. Nem volt túlságosan könnyű dolgunk minden nap rendes helyet találni éjszakára, ami közel is van a másnapi rajthoz, és nyugodtan is lehet pihenni. Eléggé be van építve minden, nagyon kevés úttalan, használaton kívüli erdei út van erre felé, ezért már nap közben meg kellett keresni a szállást. Éjjelente nagyon meleg volt és természetesen mindenhol kegyetlen mennyiségű szúnyog van. Amint egy picit lemegy a nap egyből támadásba lendülnek. Minden ablakot lehúztunk éjszakára és az összes ablakot le szúnyog hálóztuk, de sajnos így is volt, hogy hajnali háromkor még mindig izzadtam fekve, kitakarózva, persze egy-egy szúnyog is bent maradt, ami szintén keserítette az alvást.

     Második nap reggel 6:30-kor egészen jól keltünk. Összepakoltuk az autót és kifele menet az erdőből konstatáltuk, amit befelé még csak lámpafénynél láttunk, hogy rengeteg szemét van. De nagyon sok, kiégett autók és igazi, autóméretű szemétkupacok.
Mintegy, öt perc autózásra ott is voltunk Kurri-Kurri-ban, a verseny központban (vk). Ez egy bányászfalu volt valaha. A terület ahol a vk volt egy felhagyott szénbánya központjára emlékeztetett, sok bányászatban használt gőzgép, csille volt a területen. A falu vagy városka maga külvárosi, kertes hangulatot árasztott.
A pályát a szemét és a kiégett autók végigkísérték, oly módon, hogy a térképen a fekete X autót, a fekete O szeméthalmot és a barna X 50 cm-nél nagyobb termeszvárat jelent. Jól tájékozódható volt a térkép, a pálya kellemes, a szemetes részeket leszámítva. Futás közben majdnem elütött egy kisebb kb derékig érő kenguru. Nem gondoltam volna, hogy 2-3 métert is tudnak ugrani egyszerre. Anikó egy nyakig érő barna kenguruval "futott" össze. Én találtam egy fél agancsot a 11-es pont környékén, azzal futottam be, mondván, hogy legalább ennyi jutalmam legyen, mert a dobogót igen messzinek láttam. Ezen a napon Anikó 8. lett, én 17-nek értem be. 
Futás után a helyi látványosságoknak adóztunk. Ausztráliában vagy egy BIG szokás. Van itt minden BIG amit csak el lehet képzelni. Az előző bejegyzésben a Big Merino-val fényképezkedtünk. Kurri Kurri meg büszke a Kookaburrára, tehát nekik Big Kookaburrájuk van. Anikó még közel is mert menni hozzá. Helyi turista infóban felszerelkeztünk az összes ingyenes térképpel és egyből találtunk egy megnézni való barlangot a közelben, amibe az aboriginal-ok Baiame képét festették. Baiame egy olyan isten, aki az égből érkezett, megtanította nekik a sikeres élethez szükséges tudást, aztán lelépett. A lenti képeken láthatjátok is. Nem volt messze, a "barlangnál" kb. 6 percet töltöttünk, az autóút egy óra volt - egy irányba... Igazából leírás alapján nem erre számítottunk, de a maga nemében szép volt! Visszafele egy falusi strandon, Cessnokban hűtöttük hab testünket. Olyan meleg volt aznap is, hogy a 27 fokos vizű medencében hidegnek tűnt a víz. Este egy focipálya mögött aludtunk, Cessnock város szélén. 

     Harmadik nap megint csak 6:30-as kelés, öt perc autózásra volt a verseny. Itt már tisztább volt a terep, de azért még akadt autóroncs, útjelzőtáblának a pályán. Mikor öltöztünk a parkolóban, mellettünk két tűzoltó szedte le a quadokat a kocsijukról, egy kis erdei mókázáshoz. Később a rajtban mondta az indító emberke, hogy előző nap volt egy kisebb bozóttűz nyugatra, ami nincs a térképen és erre figyeljünk. Valószínűleg a tűzoltók erdei mókázásának ehhez lehetett köze. Maga a pálya jó lehetett, én minden esetre csak testben voltam jelen. Reggel már álmosan keltem és ez kihatott az egész napra. Anikó után indultam egy perccel, az első pontra behoztam, és még a pontot is megmutatta merre találom. Onnantól kezdve a hármasig még képben voltam. Aztán a négyes felé filmszakadás és csak tizennégyesre menet eszméltem föl, hogy úgy elfáradtak a lábaim, hogy nem igazán bírom a tempót. Azért csak végig küzdöttem ragadva. Így Anikó behozott a 10. helyre míg ő 8. lett. 
Eh után lementünk Newcastle-be megnézni az erődöt. Minden nap egy órakor egy igazi ágyúval lőnek az öreg csibészek. Az egyik, aki később a tárlatvezetőnk lett, 82 éves és igen élvezi a katonás játékokat. Végül is, mindenkinek megvan a maga játéka... Szép és érdekes is volt az erőd, sajnos Newcastle-ről nem tudtunk meg túl sokat, viszont az erőd szellőzéséről, a puskapor tárolásáról, a liftről és az ágyúkról nagyon ki lettünk kupálva! A képek magukért beszélnek! Itt az erődben annyi és olyan éhes szúnyog volt, hogy a tűző napon, 40 fokban is csíptek. 
Az erőd után tiszteletünket tettük a Christ Church katedrálisban, ez is nagyon szép és hatalmas volt.
Kultúrprogram után gondoltuk, hogy egy történelmi helyen áztatjuk ki magunkat és felkerestük az a medencét a parton, amit fegyencekkel vájattak ki a sziklából még 1869-ben. Voltunk ott, de mikor megláttuk és benne az embereket is, akkor a tengervíz már hívogatóbbnak tűnt. Így csak lefényképeztük, aztán átmentünk a tengerpartra, ahol annyira hideg volt a víz, hogy csak bokáig sétálgattunk benne. Így végül is Newcastle-ben nem áztattuk meg magunkat az óceánban.
Két érdekes dolog történt még ezen a napon. Anikó mondta, hogy még nem láttunk errefelé állatkákat. Általában eddig mindenhol találkoztunk valami igazi ausztrál kisállattal. Cserébe lent a parton láttunk egy mentés. Igaz vagy 200 méterről, egyszer csak jött egy mentő, quaddal az életmentő bevitte a mentőst a sérülthöz. Aztán jött egy terepjáró mentő, meg egy rendőr is. Ők együtt mentek ben. Aztán vagy 15 percig nem történt érdekes dolog. Végül hordágyon kihozták a sérültet, átrakták a mentőbe és ment mindenki az útjára. Az ausztrálok hihetetlen kényelmes emberek. Amit lehet az géppel oldanak meg. Itt is látszott, hogy inkább jött egy terepjáró, minthogy cipeljék a hordágyat 150 métert. Ez minden területre igaz itt, az építő iparra is!
A másik jelenet ami ugyan ezen a napon történt este vacsora közben ért minket. Nem kell tv, csak nyitott szemmel kell járni. Ahol aludtunk egy park volt, kerítéssel. Bent ültünk a parkban és utána mögötte aludtunk a tó partján. A park előtt meg, hogy ne unatkozzunk 6 rendőr éppen egy férfi elleni elfogató parancsot érvényesítette. Bekerítetták a házat és kb fél óra alatt nehezen is, de sikerül megszerezni az emberüket. Ezt a műsort kb 100 méterről néztük a leves és a tészta között. A joghurtra elfogyott a műsor, de azért egy helyi apuka megmutatta a hárm gyerekét ahogy az új karácsonyi bringájukat próbálgatják a parkban. 
Este az aznapi pályán aludtunk, mert a másnapi verseny, 500 méterrel arrébb az út másik oldalán volt.
 

     Negyedik nap,6:30 kelés, rutin, indulás. Vártam a roncsokat és a szemetet a pályán, de szép tiszta volt. A 19-es pontnál volt egy azt hiszem. Kicsit elbambultam a pályát. A 4-es pont túl gyorsan jött és a 7-est nehezen találtam. 9-ig jó volt de a 10-re olyat emelkedett, hogy abban nagy magasságban mér nem volt elég oxigén és séta közben nem vettem észre, hogy nem kiszintezni kell a 11-re. Cserébe a tiszta erdőben bokor túráztam egyet. Összeszedtem egy akkor pókhálót, hogy a Szent András keresztje pók kb a tenyeremmel volt azonos méretű.. 15-ig hosszú volt de jó. 16 simán jött és a 17-re kicsit balra csúsztam amivel tisztában is voltam, de nem tudom miért még balrább kezdtem keresni. Innen a 19-ig egy rémálom volt. Aztán szerencsére már a cél jött. Ezen a napon Peti 17., Anikó 5.
Előző nap még be akartuk nyomni a Blackbutt Reserve-t de nem volt rá idő. Ezért mára maradt. Ez egy mini állatkert, ahol van minden szokásos, kenguru, wallaby, wombat, koala, emu és persze papagájok is. Azt hittük leírás alapján, hogy itt az állatok elérhető távolságban vannak, de nem igazán így volt. Összesen az egyik wallaby-val tudtunk kapcsolatot teremteni. Ott ült a kerítésnél és neki is nagyon melege volt, mint minden állatnak, minket is beleértve. Szedtem neki füvet, max egy szálat evett belőle. Aztán odadugtam neki az ujjaimat tölcsért formálva Anikó meg öntötte a vizet és vakargatta az oldalát. Ez tetszett a kis állatnak. Ment kb öt percig mire teleitta magát, ekkor otthagytuk. A kisebbik körön voltak a kenguru, emu, wallaby, a nagyobbik körön a többi. Délután egyre körbejártunk mindent, és ekkor láttuk, hogy kettőkor van koala etetés. Azt az autóban vártuk meg. Amíg az almát szegettük jött egy bush turkey aki Anikó kezéből ette az almát. Jópofa volt! A koala eteés aranyos volt, de nem volt szerencsénk vele, mert a melegben kábák voltak a plüssmacik. Álitólag etetés közben annyira felpörögnek, hogy mászkálnak, ugrálnak, akár 2-3 métert is.
Az éjszakát Minmi-ben egy erdősebb részen töltöttük, a "táborról" képeket is készítettünk.

     Ötödik nap reggel frissen keltünk, de már elgyötört lábakkal. Nekem annyi kedvem volt futni, mint betont keverni. Végül is Anikó előtt indultam 3 perccel, de az egyes pontot előbb fogta, mint én. Itt már tudtam, hogy ez nem az én pályám. Bejött a szokásos sok pontot kirakunk mindenhova elv és én egy kisebb erdei pontszámlálóba csöppentem pillanatok alatt. Szerencsére a többi pontot már jobban fogtam, de az útvonal választással, és az oda kocogva vánszorgással eltelt az idő. Kb 15 percet kaptam Anikótól. Aznap ő 6., míg én 13. lettem.
     Itt az összetettet is furcsán számolják. A napok eredményét átszámolják valahogy pontokra - nem sikerült rájönnünk, hogy mi alapján - és a 4 legtöbb pontot összeadják, amiből kijön az összetett eredmény. Anikó 4415 ponttal 5-ként, én 3952-vel 13-ként végeztem.

     Sydney Sealife Aquarium,
Tengeri akvárium a Harbour Öböl közepén a CBD szélén. Nagyon érdekes állatokat láttunk itt. Amelyik a legérdekesebb volt számomra és igazából a fő látványosság is, az a Dugong. Ez a tengeri tehén, a legközelebbi rokona az Afrikai elefánt. Csak salátát eszik, napi 30-50 kilót, abból is egyfajtát és azt is csak úgy, ha egy speciális hálóba van betűzve. Ezt az akvárium úgy oldja meg, hogy 4-5 ember széttépkedi, betűzögeti a salátát, egy bedobálja a vízbe, az üreseket meg kiszedegeti. Dugongból a világon 5 van fogságban abból kettő itt a Sealifeban. Sok érdekes állat volt még itt. Személyes kedvencem a csikóhal, aki a farkával kapaszkodik alvás közben és a polip. Minden állat nagyon szép volt!

     Kék-hegység...
-ben jártunk az egyik hétvégén újra. Szombat reggel indultunk első célpontunkhoz a Red Hands Cave-hez. Ez a Blue mountains ezen az oldalán található még. A terv az volt, hogy megnézzük a kéznyomokat és utána megmártózunk a blue pool-ban, Erre kb.6-7 Km-t számoltunk és majdnem 10 lett belőle. Ráadásul 24 fokot és felhőt mondtak a hétvégére, ami szerintem 29 is volt és nagyon sokat sütött a nap. A parkolóban hagytuk az autót, mert a parkba bemenni fizetős lett volna. Mikor kiértünk a parkból kiderült, hogy a parkoló ugyanannyiba kerül mintha bementünk volna, szerencsére nem büntettek meg.
Maga a túra nagyon szép volt. Láttunk lantfarkú madarat, az a nemzeti park jelképe is. Láttunk kígyófarkat, az eleje megijedt és már eléggé messze járt, én csak a farkából láttam 10 cm-t, sötétbarnás-fekete volt. Nagyon sok és sokféle papagáj volt még.

     Wentworth falls
Ezt a nagyon népszerű helyet is szombaton néztük meg, a Bule Mountains-ben. Ha turistaként meg akarod nézni a BM-t akkor erre és a következő helyre kalauzol minden prospektus és utazási iroda. Szép hely, de érdemes a National path-t is beletenni a túrába. Ez kb megint csak 10 kilométer, de megéri. Mi úgy mentünk, hogy Wentworth falls - National path - Valley of the water track-nél feljöttünk és vissza az autóhoz. Az NP-n voltak kirakva tájékoztató táblák mindenféle állatokról, amik arrafelé élnek. Az egyiknél pont ott is lakott a Skink gyík fajta. Este barbiztunk a parkban. Báránykolbászt és malachúst. A kolbász vásárlásnál nem figyeltem oda, és mentásat vettem... nem teszek ilyet többet. Kipróbáltuk az autóban alvást is, egész kényelmes volt!  

     Three Sisters...
Természetesen mindenhol van Három Nővér, ezért itt is! A Scenic world-től indultunk, innen akár 3 féle járművel is mehettünk volna, de az nem lett volna ennyire természetközeli. Lehet menni kabinos sífelvonóval 280(!) métert vízszintesen egy vízesés felett, vagy le a völgybe kétféleképpen. Lehet menni 50 fokos meredekségű sikló és a régi fajta hullámvasút keresztezésén, vagy egy másik fajta kabinos sílifttel. Mi gyalog elmentünk a Three Sisters-ig szintben, ott egy nagyon meredek és hosszú lépcsőn le, alul visszajöttünk a Scenic World alá és fel a Katoomba falls vízesés mentén. Látványos, szép, de nagyon zsúfolt hely, megérte elmenni, de kb kötelező program letudva szintű volt. Ez a túra is 8,5 km lett.

     Royal National Park - Figure Eight pool
Rossz idő ígérkezett, ezért bushwalk (itt nem tracking vagy kirándulás, hanem bushwalk van), ez bokorséta szó szerint, de inkább túrázást, kirándulást jelent. Kinéztünk egy útvonalat a közelben (másfél óra autóval), nem túl hosszút, kb 8 km. A táj nagyon változatos volt. Láttunk pálma erdőt, eukaliptusz erdőt, szél formálta bokrokat, lemásztunk a tengerpartra egy 30 m magas vízcsorgán és megnéztük a figure eight pool-t. Erről azt érdemes tudni, hogy a tenger kimosott pár "ördög malmot" és ebből az egyik egy 8-ra hasonlít, ez csak apálykor látszik, mert víz alatt van. Amikor mi voltunk, akkor pont apály volt, de erős szél is. A pool-ban épp fürdött pár ember, de mögöttük kb 5-7 méteres hullámok csapkodtak. Ez nem kimondottan egészséges hosszú távon, szerencséjük volt és kijöttek. A hullámzás látszólag alább hagyott, kb 10 perce nem volt nagy felcsapódás, ezért Anikó is közelebb merészkedett, hogy megnézze a pool-t, amikor is jött két legalább 12 méter magas és a látóhatárt beterítő hullám. Anikó futva a 60 cm-es benyomuló vízoszlop elől, éppen hogy megúszta szárazon. Vissza a kocsihoz a kijelölt úton mentünk, nem volt több kalandunk. Wallaby-t láttunk a kocsiból a parkolóba menet, sajnos mást nagyon nem.

     Jervis bay
Karácsonyra szerettem volna megfelelően stílusos képekkel meglepni a bolygó ilyentájt hidegebb oldalán élő ismerőseimet. Másfél hónapja kitaláltam, hogy le kellene menni a fehér homokos partra, hó(mok)embert készíteni és ezzel köszönteni, kívánni a fehér karácsonyt. Az fb visszajelzések alapján jó ötlet volt. Sajnos nem volt jó idő, sok volt a felhő és esett is egy picit. Hazafelé egy órára már azért hét ágra sütött a nap... Előző nap szerettem volna menni, de még rosszabb időt ígértek, természetesen amikor már nem volt értelme elindulni, elkezdett ezerrel sütni a nap. Szóval ilyen volt Jervis bay. Hazafelé megálltunk enni egy kis böjti fish and chips-et, de ezt a kifőzdét nem ajánlom senkinek. Mellette volt a Blowhole, itt egy abráziós (hullámzás által létrehozott üreg) vízfelcsapódást lehet látni egy hasadékban. Ezt is megnéztük! 

      Grabben Gullen
Karácsonyra kaptam kincskereső szitát! Ezt ki kell próbálni alapon dec. 25-26-án elmentünk zafírt mosni. Ígéretes hely, a közelben. Pár hete valaki talált a közelben egy $5000 értékű zafírt állítólag! De hát mi hiszünk a nagyvárosi legendáknak alapon elmentünk. Jött István is, hogy ne itthon unatkozzon! Itt három területen lehet zafírt keresni és egy negyedik nem legális helyen keres mindenki. Ez elég ésszerűnek látszik... Lényegében inkább kézenfekvő a dolog. Mind a három megjelölt hely magánterületen van és az ausztrálok nem szeretnek konfrontálódni. Odamentünk az egyik tulajhoz és megengedte még azt is, hogy a patak mellett aludjunk a területén.
Vasárnap a híd környékén ásogattunk, keresgéltünk hétfőn reggel a magánterületen. Utóbbi helyen egy Red-bellied black snake-et, egy nagyon mérges kígyó fajtát találtunk, de zafírt nem. Inkább visszamentünk délutánra a hídhoz. Ez a terület nagyon le van fosztva, de azért próbálkoztunk. Találgattunk ezt azt, de nem éreztük, hogy nagy kincseket szedtünk volna össze. Azért a tic-tac-os dobozba mindig bekerült valami. 
Jött három ember, láthatóan rutinos rókák. Anikóék megkérdezték, hogy mit is kellene csinálnunk, mert igazából csináljuk, de fogalmunk sincs, hogy mit, és hogy hogyan keressünk. Az egyik rendes volt és kicsit elmagyarázta a dolog lényegét. Utána ezt a frissen szerzett tudást a maradék bő órában kamatoztattuk is. Végül is olyan szájízzel jöttünk el, hogy ha nem is találtunk semmit, legalább tanultunk egy kicsit, és ezzel az új technikával kellene adni még egy esélyt a helynek. 
Hazafelé még a földúton találkoztunk egy Shingelblack lizard-dal (Kurtafarkú Skink magyarul). Rendkívül jó modell volt, szerette a fényképezést. Továbbá egy Echidna-val is, a helyi sünnel. Hangyaevő, tojásrakó emlős. Nagyon szívós kis állat. Próbáltuk megnézni, megfordítani, de esélytelenek voltunk. Olyan jól támaszt, és engedi szabadon mozogni a tüskéit, hogy úgy éreztük, hogy csak úgy tudnánk megfordítani, ha kárt okoznánk benne. Ezért inkább útjára engedtük! Nagyon aranyos állat! 
Amikor átnéztem a kimosott zsákmányunkat otthon, akkor szembesültem a ténnyel, hogy többet találtunk, mint az első alkalommal. :) Balra zafír, középen egy cirkón és jobbra olívin látható.